Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei
Pleisztocén megafauna alatt azokat a nagytestű emlős-, madár- és hüllőfajokat értjük, amelyek a pleisztocénben éltek és nem érték meg a holocént (a jelenkort). Minden földrésznek megvolt a maga jellegzetes megafaunája, de közülük csak Afrikáé maradt fenn a mai napig. A pleisztocénben élt óriások eltűnése a nagy kihalások egyik legérdekesebb talánya. Három fő elmélettel próbálják magyarázni ezt a kihalási hullámot: a terjeszkedő ember túlzott vadászata, klímaváltozás és járványok.
A túlvadászat elmélete szerint a megafaunák kihalásáért a pleisztocén végére már mindegyik földrészen megjelent ember túlzott vadászata a felelős. Az elmélet szerint a fejlett vadásztechnikával (íj, lándzsa – gondoljunk a barlangrajzokra) rendelkező pleisztocén kori ember a földrajzi terjeszkedése során olyan területekre jutott el, amelyek állatvilága teljesen védtelen volt egy ilyen új „ragadozóval” szemben.
A klímaváltozás elmélete szerint a kihalásokat a pleisztocén végi gyors és nagymértékű felmelegedés okozta. A felvetés jogos, mivel az élővilág története során már több tömeges fajkihalást okozott drasztikus klímaváltozás.
Ha egy új fertőző betegség üti fel a fejét egy elszigetelt faunában, akkor az nagy pusztítást végezhet az őshonos fajok között, mivel azok szervezete még soha sem találkozott az új kórokozókkal. Tehát végső soron ez az elmélet is az embert teszi felelőssé a pleisztocén megafauna kihalásáért, bár „csak” közvetve. A kérdéses kórokozó nyomait azonban még keresik.
Legutóbbi kiemelt szócikkek: Australopithecus - Rák (betegség) - Nap (égitest) - További kiemelt szócikkek…